Lusta Henrik - Mese Grimm fivérek

Olvasási idő a gyermekek számára: 10 percek

Lusta volt Henrik, kegyetlenül lusta. Nem volt a világon semmi egyéb dolga, mint a kecskét legeltetni, mégis keserves sóhajtozással tért haza esténként a munkájából.

– Nehéz sor ez! – nyögte. – Kínos törődés egy ilyen kecskét évszámra kinn a mezőn őrizni késő őszig. Ha még leheveredhetnék, és aludhatnék egyet az ember! De nem teheti, nyitva kell tartania a szemét, nehogy a mihaszna jószág megrágja a fákat, elbitangoljon a kertekbe, vagy egyszerűen világgá szaladjon! Hej-haj, meguntam én már ezt a nyomorult életet!

Nekiült, és töprengeni kezdett, hogyan rázhatná le végre a válláról ez, az irgalmatlan nagy terhet. Sokáig emésztődött, sokáig törte a fejét. Aztán mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről.

„Megvan! – csapott a homlokára. – Tudom már, mit kell tennem! Elveszem a kövér Katát feleségül. Neki is van egy kecskéje, azt is legeltetni kell; igazán mindegy, egyet hajt-e ki legelni vagy kettőt. Nekem pedig nem kell tovább gyötrődnöm.“

A szót nyomban tett követte; lusta Henrik föltápászkodott, nagyot nyújtózott, és szép kényelmesen átballagott az utcán. Nem kellett sokáig járnia: kövér Katáék éppen szemközt laktak. Bekopogtatott, és megkérte a szülőktől a kedves leányzójuk kezét. Adták az öregek, hogyne adták volna! Örültek, hogy végre megszabadulnak tőle.

Így hát a kövér Kata lusta Henrik felesége lett, és minden áldott nap kihajtotta a két kecskét. Henrikre szép napok virradtak; egyebet sem tett, mint a lustaságát pihente ki; ha a jobb fele elfáradt, átfordult a bal oldalára, ha meg a háta kezdett bizseregni, fogta magát, hasra feküdt. Hanem azért, hogy egészen be ne rozsdásodjanak a csontjai, néhanapján ő is kiballagott a legelőre; leült az árnyékban, onnét nézte, hogyan legelteti Kata a kecskét.

– Kell az embernek néha egy kis mozgás – mondogatta -, jobban esik utána a pihenés.

Csakhogy kövér Katának nem nagyon tetszett ez a beosztás, ő is jobban szerette a nyugalmat, mint a kecskepásztorkodást. Ezért egy szép napon odaállt az ura elé, és azt mondta:

– Édes-kedves férjem, nem árulnád el nekem, miért keserítjük meg mi ok nélkül az életünket, miért tesszük tönkre java fiatalságunkat?

– Hát ezt hogyan érted? – hüledezett Henrik.

– Hát csak úgy kedves uram, hogy ez a két hitvány kecske minden áldott reggel fölver bennünket a mekegésével! Nem volna jobb, ha elcserélnénk őket? Beszéltem már a szomszéddal, szívesen adna értük egy kaptár méhet. A méheket nem kell őrizni, nem kell napestig ide-oda terelni a legelőn; kirakjuk a kast a ház mögé, és többé semmi gondunk: a méhek ki is repülnek, haza is találnak maguktól, ráadásul meg mézet adnak, és nekünk mindezért a kisujjunkat sem kell megmozdítanunk.

Henrik csak ámult-bámult a felesége nagy eszén.

– Ez aztán az okos asszonyhoz illő beszéd! – ismerte el. – Igazad van; azonfölül a méz jobb is, táplálóbb is a kecsketejnél.

– Meg jobban el is áll! – tódította meg Kata az ura szavát, s azon nyomban elcserélték a szomszéddal a két kecskét egy kaptár méhre.

Most már pihenhettek nyugodtan! A méhek kora reggeltől késő estig szorgalmasan ki-be jártak a kasba, és úgy megrakták jóféle mézzel a lépet, hogy őszre Henrik egy egész korsóval pergetett ki belőle.

De hova tegyék a korsót, hogy szem előtt is legyen, meg kéznél is legyen? A hálókamrájuk falán volt egy deszkapolc, rövid tanakodás után elhatározták, hogy ott fogják tartani a kincsüket. De Kata még így is féltette.

– Hátha ellopják. Hátha kikezdik az egerek – aggodalmaskodott.

Nyesett magának egy mogyorófavesszőt, megfaragta, maga mellé tette az ágyába, hogy föl se kelljen kelnie érte, ha netalán úgy hozná a sors, hogy valamiféle hívatlan vendéget kell elzavarnia.

Így aztán minden áldott nap délig heverésztek.

– Akit a nap korán lát, föleszi a kamráját – mondogatta bölcsen Henrik.

– Úgy bizony! – hagyta rá Kata asszony. – Aztán koldusbotra jut a szerencsétlen!

Hanem egyszer lusta Henrik észrevette, hogy amíg ő szunyókál, kövér Kata titokban rájár a mézre. Azért hát egy szép napon, úgy déltájban, mikor éppen a tollasbál fáradalmait pihenték ki, odaszólt az asszonynak:

– Jobb lesz, ha elcseréljük azt a mézet egy lúdra meg egy kislibára, mielőtt a korsó fenekére nézel!

– Jól van – mondta Kata -, de majd csak akkor, ha lesz egy kisfiunk, aki vigyáz rájuk. Vagy talán én kínlódjam a libuskákkal, én fecséreljem ilyen haszontalanságokra az időmet meg az erőmet?

– Azt hiszed, a gyerek majd odaáll neked libát őrizni? – dünnyögte Henrik. – Hogyisne! Manapság nem engedelmeskedik ám már a fiatalság! Mind a maga feje után jár, mind azt hiszi, okosabb a szüleinél.

– No, az enyém megadja az árát, ha nem hajt a szavamra! – tüzeskedett Kata asszony. – Úgy elnáspángolom, hogy arról koldul. Ide süss, Henrik – kiáltotta, és kikapta az ágyból a mogyoróvesszőt -, így fogom elverni, ni!

Azzal egy nagyot suhintott, és puff! – éppen a mézeskorsót találta el a polcon. A korsó a falhoz koccant, egyet-kettőt billegett, aztán lepottyant a földre, és darabokra tört, a szép aranysárga méz meg mind szétfolyt a padlón.

– No, a mi libánkat se kell többet őrizni – mormogta Henrik. – Még szerencse, hogy nem a fejemre esett a korsó, legalább nem lett ragacsos a hajam!

És mert az egyik cserépdarabon még látott valamicske mézet, fölszedte, és elégedetten dünnyögte:

– Ne hagyjuk kárba veszni, ami még megmaradt, asszony! Aztán, ha megettük, aludjunk egyet az ijedelemre; elég hosszú a nap, semmi kár nem származik belőle, ha ma egy kicsit később kelünk fel.

– Jól beszélsz – mondta kövér Kata nyújtózkodva -, ami késik, az nem múlik. Az ilyesmi úgy van, mint a csigával, amikor egyszer lagziba hívták. Útnak is indult, de már csak a keresztelőre ért oda. Megijedt, hogy elkésik, hát siettében felbukott a ház előtt a kerítésen. Erre azt mondta magának: „Lassan járj, tovább érsz!“ Azzal befordultak a falnak, és aludtak tovább.

Read another short fairy tale (5 min)

A paraszt meg az ördög

Szalmaszál, parázs és babszem

A három testvér

Learn languages. Double-Tap on one word.Learn languages in context with Childstories.org and Deepl.com.

Információk tudományos elemzéshez